Az asztrológiai szubjektív és objektív karaktere

Szerző: Richard Vetter

Megjelent: Astrocom 2021. augusztus

Hogyan hat és milyen az asztrológia hatáselve? Milyen szellemi vagy materiális – vagy pszichológiai – mechanizmusokra épül? Miért buknak sorra el a statisztikai próbálkozások, amelyek a hatását szeretnék bizonyitani?

A kijelentés, hogy az asztrológia inkább szubjektív és projektiv természetű, első pillanatban provokatívan vagy akár „forradalmian” hangozhat. A következőkben egy sor, – nagyrészt már ismert – felismeréselméleti és pszichológiai kezdeményezésekről lesz szó, amely témák felsorolása ezt az elméletet alátámasztja.

Szubjektivitás

A geocentrikus perspektíva

A planéták és az állatövi jegyek az asztrológiában mindig is a Földhöz kapcsolódtak. A csillagászatban megtörtént az úgynevezett Kopernikuszi fordulatot (a heliocentrikus, naphoz kötődő világkép) nem követte. Bár az asztrológusok általában üdvözölték Kopernikusz, de különösen Kepler javított számítási módszereit. A Föld továbbra is a középpont maradt, és igy maradt a tapasztalatokon alapuló értelmezésében is. A Nap naponta felkel és nyugszik, az égbolt még mindig a Föld körül forog naponta, és nem fordítva. Az állatövi jegyek számításánál fontos, hogy az ekliptika melyik pontján van Föld éppen. A Föld eme relatív helyzete a Naphoz viszonyítva az állatöv (tropikus) szempontjában mérvadó. Ezért kezdődik az állatövi jegyek sora a Kossal a tavaszi napforduló idején, ami csillagászati szerint ez abszolút nem „objektíven” felel meg a csillagállásoknak.

A topocentrikus nézőpont

Minden, mindegy melyik, házrendszerben, a Föld felszíne a megfigyelés kiinduló pontja, az, ahol adott esemény történik vagy valaki születik. Bár eltérő módszerek és asztrológiai iskolák vitatkoznak a „valódi házakról”, azt mindenki elfogadja, hogy a fő tengelyek, vízszintes: az aszcendens, a deszcendens, a függőleges: Medium Coeli és az Immum Coeli, hova esnek. A nézetletérés a közbeeső házak ügyében van.

A pszichológiai megközelítés

Az asztrológia szubjektív kapcsolatról szól. A dolgok belüliről való nézésén alapul, a belső valóságot figyeli (ahogy mi megfigyelünk és tapasztalunk). Közben nem tesz különbséget alapvetően az aktív és passzív megélések között, szubjektív és objektív hozzáállásban egy ügyhöz való kapcsolatban. Csak a lelkiélet számít, vagy helyzethez agy történéshez való szubjektív-emocionális hozzáállás formájában. Ez kívülről nem megfogható és a mérhető valósághoz való viszonya nem ellenőrizhető fizikai módszerrel.

Az asztrológia tehát nem konkrétan értendő, hanem szimbolikusan (görög eredetű sym-balein, szó szerint pedig „összességet” jelent a tudatos és a tudattatatlan között.

Az asztrológiai szimbólumok elsősorban azt írják le, hogyan tapasztalja meg az egyén a maga világát, hogyan gondolkodik (privát) és érez. Csak közvetve, úgy, ahogyan őt érzékelik mások. Ezért van, hogy a személyről oly gyakran találnak telibe a lelki-emocionális szóló asztrológiai megállapítások.

Ezért Ulrike Voltmer pszichológus konzekvensen értelmezte a tranzitok empirikus kutatásában kifejezetten a „személyes nézőpont változásait”. Tehát szubjektív értelmezést adott arról, hogy egy embert hogyan érint valamilyen esemény. Voltmer igy indokolja ezt: „ Egy életkonstrukció a személy részére többé kevésbé vitatható. Szubjektív magyarázattal szolgálnak, ha gyógyító hatásúak, miközben a tények nagyon nehezen megfoghatók.”

Értelem és értelmezés

(Mitológiai háttér és metodikus következmények)

Az asztrológia, mint egyéni mitológia

Ez a felismerés elméleti pozíció meglepő párhuzamot mutat a modern filozófiával és konstruktivizmussal. Amit ugyanis „felfogásnak” tartunk, azt valójában szubjektív érzékeljük (konstruálva) és nem realisztikus felfogással és nem objektív „gondolkodással” születik.

A konstruktivizmus ugyanis nem arra mutat rá, hogy „mi van ott kívül”. Sokkal inkább hangsúlyt kap az, hogy a külső világ megfigyelése számunkra mennyire elérhető. „Ez mindig is interpretált világ marad, amihez mi csak kommunikatív felfogással közeledhetünk (Forrás: Internet lexikon). Voltmer ezt életfelfogás-tanulmánynak nevezi, amennyiben a csillagok és planéták értelmezés és értelem-tartalma nem önmagában hat, hanem „értelmezés-koncentrátum” ként, a hozzáfűződő észlelés-koncentrátumok formájáról. Tehát az égboltnak az az értelme, amit mi adunk neki! A tranzitok „csillagászatilag objektívnek” tűnnek, miközben pszichológiai-mitológiai értelemben a belső fejlődés jelzői vagy kisérői.

A mítoszok mesék, történelmi és értelem-tanítók, amelyek a maguk tartamát és annak célját akarják közvetíteni a Földre. Az asztrológia, – ha csak az abban nagy szerepet kapó görög istenekre gondolunk, – széleskörű mitológiát tartalmaz.

Az asztrológia tehát az „emberről szóló érzékelés-történetének nem a reális, de facto érvényes, hanem az életről és a világról „konstruált” érzékelés leírása. (Megjegyzés: Indiában, Kínában és Amerikában kultúrafüggő ez felfogás és értelmezés és eltérő. Ott ugyanis speciális lelki szükséglet és érték és a kultúra része. Ezért lényeges eltérnek a nyugati asztrológiától).

Az asztrológiai érzékelés relevanciája

Eme érzékelési elv figyelembevétele nélkül nem nevezhető az asztrológia „igazságnak”. Nem lehet igazsága, ha nincs mögötte a „mi okból” és főként „mi célból” kérdések megfelelő figyelembevétele. Ezért lehetetlen az asztrológiai megállapítások empirikus bizonyítása.

E pontnak jó megértése a tanácsadói praxis előfeltétele: ugyanis az adott kérdés értelmének megértése a lényeg. A legtöbben egzisztenciális kérdéssel fordulnak az asztrológushoz, amikor tanácstalan, bizonytalan, elveszettnek érzi magát. IIyen alapvető életkérdésekre fejlődött ki az asztrológia. (Volmer az asztrológiai nyilatkozatokat „teológiai pillanatnak” nevezi. A horoszkóp szimbólumai bizonyos fokig „útmutatókként” működnek, elsősorban azért, hogy az egyén szempontjából megmondja, bizonyos sorsszerűségeket hozó események miért jönnek, stb.)

Az értelem faktor, mint alapvető elv Jung és Pauli és mások szerint is, az asztrológia kölcsönhatásai eredetileg a „szimpátia” mágikus elvéből származnak, ami a szinkronicitáson alapul. Ebből lehet megérteni a „nem kauzális” (nem okkal történő) kapcsolatot az éppen aktuális történéssel. Személye és dolgok (illetve a planétaciklusok) felületesen nézve nincsenek egymással kapcsolatban, de nagyon is összefüggenek. Méghozzá abból az okból, egy belső, érzékelés szerint összefüggésben, illetve egybeeséssel. a megjelenésükben folyamatokban is, Az asztrológusok „sors közvetítők” az éppen általuk értelem-kód megfejtésével.
Ezért mond bármely statisztika tesz az asztrológiáról kényszerűen csődöt. Ezek a tanulmányok nem rendelkeznek az asztrológiai összefüggések mérvadó értelem-komponensével. Az ilyen „érvényesség bizonyitó kísérletek” kényszerűen egy értékektől mentes térben vannak, ezért a horoszkópok tulajdonosai nem hasznosíthatják ezeket a tanulmányokat, még egy kicsit sem (mert nem kap senki személyes ügyében ezekből választ a saját, „mi az értelme”, kérdésére, vagy legalább is nem közvetlenül neki szólóan. Az ilyen asztro-tesztek az értelmezés szempontjából csak öncélúak, és a bizonyítási kényszert elégítik ki (tudósok és szkeptikusok) és csak értelmetlen próbálkozás az asztrológiai ténykedés jogosságának elbírálására.

Az asztrológia természettudományos jellegű, „objektív” kutatása tökéletesen és kényszerűen a horoszkóp tulajdonosa és a tudós szubjektív egzisztenciális érintettsége hiányában , igy nem is értelmezheti valakinek aktuális kapcsolatát a sorsával. A sorszerűség perspektívájából az asztrológus belülről érzékeli az érintettet, a „Személy=Sors” elmélet alapján. A statisztikai teszt ezzel szemben csak „piszkálódás és pénzkeresés”. A magasabb rétegekhez, mint metafizika, végzet, teológia) nem ad helyet, és legtöbbször az asztrológus intuíciójának vagy teljességben való gondolkodásának sem. Ehhez még hozzájárul a magas adatmennyiség és rendszerint választott adat, és a minél több személy vizsgálatának igénye. Az egyéni adottságok a számadatok között teljesen elvesznek, amit „semlegesítésnek” és „névtelenségnek” tartanak. Tény azonban, hogy az ilyen szándékosan pragmatikus és előítéletes tesztek, az asztrológusok össz-látását teljesen az asztal alá söprik.

Ehhez C.G. Jung véleménye:

A statisztikai módszer olyan feltételezésen alapul, hogy a dolgok folyamatosan ugyanolyanok. A szinkronicitás-jelenségek azonban minőségi és egyéni adottságok, amelyeket a statisztikai módszer tönkretesz.

Walter Kochtól származik a következő vélemény:

Az asztrológiai szimbólumok értelmezés alapja az analógia illetve megfelelőség, a szinkronicitás vagy a korreláció. Az alacsonyrendű kauzális felfogás helyett a magasabb hasonlóságot figyeli. Az asztrológiai kifejtés nem a fizikai hatásról, hanem a jelentések összefüggéseire és a belső megfelelőségeire, tehát a lelki értékekre figyel. Az asztrológus az életre, a lélekre, az emberi cselekvésre és a földi élményiekre koncentrál, ezért a tudomány régi csapásai és a materialista megközelítése ahhoz nem fér hozzá, ezért kizárólag olyan anyag, ami csak a kauzál-mechanikus törvényeket érinti.

Wilhelm Knappich is hasonlóan nyilatkozik:

A szimbolikus asztrológiának nincs szüksége egzakt értelmű tudományosságra, hanem az kozmikus értelmezési művészet. Ezért az asztrológus az marad, ami eredetileg is mindig volt, és nem lesz atomfizikus, hanem művész, aki a világmindenséget hermetikusan, és nem fizikailag közelíti meg. Egy tisztán szimbólumokra alapuló asztrológiában a planéták és az állatövi jegyek nem mások, mint jelhordozók, amelyek kívülről nem hatnak és nem tudnak semmit jelezni.

Csak az értelem megtalálása és annak interszubjektiv leírása a történésekről elválaszthatatlan a szociális összefüggésektől. Az asztrológiai szimbólumok jelentése és értelme eredetileg kollektív közösségeket írtak le, és normál esetben az aktuális helyeztet kell a beszélgetésben „újra megtalálni”. Az asztrológiai tanácsadás tehát „az égbolt szemiotikája” (Ertel) szerinti értelemben történik, és kommunikatívan fejthető meg. Egy konstelláció lelki-emocionális tartalma egy közös megértési folyamat alatt „rekonstruálódik” (Lásd. Schlegel).Egy konkrét dologról való beszélgetés alatt egy adott külső dolognak belül lévő jelentést ad („genotípus” vagy „archetípus). Eközben a téma fokozatosan fenomenológiailag, kitáguló közeledésbe (körbejárás) hozza a szubjektív személyiséget, amit a szubjektív valóság követ.

Valóság és objektivitás

Az asztrológia tehát szellemtudomány, illetve ezekkel rokon és semmi köze a külső fizikai tárgyakhoz, mint a természettudomány. Száz évvel ezelőtt, Wilhelm Dilthey jellemezte ezt a két tudományos irányt fogalompár segítségivel. A „megnevezést” igy írta le: „ A természetet megnevezzük, a lelket megértjük.” Szerinte csak egy idiografikus, egyéni esetekre irányuló kutatási módszer lehet a tipikus ember kutatásának tárgya, azaz épen az egyéniségének bizonyítása szükséges. Nincs helye benne normák vagy univerzális törvények keresésének (ahogyan a természettudományok teszik). A szellemtudományokban minden az egyéniességről, a különlegességről, az individuálisról szól. Az első kutatási lépéseknél már mellőzendők a mindenre érvényes törvények. A szellemtudományoknál , – ellentétben a természettudományokkal, ahol semlegesség szükséges, a kutatásban a személyes érintettség, a belső részvétel (beleérzés) kell a kutatás tárgyával.

A fenomenológia módszerei (Husserl), a hermeneutika (Dilthey) és az asztrológia is, a dolog megértése és beleérzése szükséges, hogy az értelmezésstruktúrákat kihámozzuk, megértsük annak jelentését és újra felfedezzük a másikban önmagunkat. A kutatási objektummal szembeni bármely elhatárolódás vagy annak „steril” megértése nemkívánatos.

Az asztrológiai „igazság” azért lehetséges kizárólag a konzultációs beszélgetésen, esteleg vitában, mert ahogyan Oscar Lockowandt mondja: az asztrológiában a párbeszéd-konszenzus-kritérium összhang a párbeszéd és kommunikációs pszichológiai érvényesség teszi lehetővé egy tény értelmének meghatározását és megfejtését.

Karl Jaspers filozófustól származik a hasonló irányú kijelentés: „ Az igazság kettőn múlik.” Az úgynevezett objektivitásban fel kell ismerni, hogy alapvetően minden felismerés szubjektív, ugyanis egy „szubjekttől” függ. A szubjektívról már Kant is megállapította, hogy általa lehetetlen közvetlenül az objektivitáshoz eljutni, mert a szubjektumot si leginkább az objektív építi fel.

Rudolf Sponsel pszichológus ehhez így ír:

Hogyan is lehetne felismerhető egy objekt (sicc: tárgy) anélkül, hogy ne tudnánk, az objektívben egy szubjektív él? Abban a pillanatban amikor felismerünk valamit, belevisszük érzékelés és felismerési képességünket. Ha az érzékelés és a felismeréstől gondolatunk eltér, máris képtelenek vagyunk a felismerésre. A felismeréshez legalánabb két dologra szükség van. ha nem ismerjük fel, milyen egy dolog, akkor jön az értelmetlen kérdés, mert a dolgot nem ismertük fel. Fogalmunk sincs róla, mi az. Amint a felismerő rendszerünk odafordul, „megalkotjuk” a dolgot a magunk felismerő rendszere segítségével. (Forrás: Internet)

A természettudósok által propagált és nyomatott objektivitás tehát alapjaiban lehetetlen. Egy illúzió, ami nincs, az nem lehetséges. Minden felismerés (észlelés, leírás, bírálat) szubjektív és igy relatív, mert bizonyos előfeltételei vannak. Nem létezik „közvetlen” tapasztalat. Minden megfigyelés függ az észlelő- és gondolkodási struktúrától (vagy a mérőműszertől). Az empirikus anyagot egy hipotézis hozza létre. És ezt mindig megvilágítja egy másik, már létező elélet.

Az elmélet prioritásáról egyértelműen szól a modern fizika úttörője, Albert Einstein:

„Először az elmélet dönt arról, mit tud megfigyelni.”

A szubjektum és objektum közötti szigorú választóvonal lehetetlen. A megfigyelő és a megfigyelés tárgya egységet alkot, és ezt mutatja meg a kvantumfizika, amelynek eredményei a mindenkori megfigyeléstől függenek.

Ez azt jelenti, hogy a természettudományos program a maga legszigorúbb szabályaival (fizika) önmaga az abszurdhoz vezet. A kartéziánus felosztás szubjektív és objektív között (res cogitans, res extensa) már nem tartható tovább, és nem lehet a szubjektivitást a kutatási folyamatokbal eldugni (úgynevezett lokalitás probléma, Pauli szerint). Az úgynevezett tudományos objektivitás egy illúzió, illetve definíció kérdése. A gyakorlattól függő, amelyben a résztvevő tudósok jelen vannak a maguk szubjektivitásával. Ők hiszik, hogy a használt műszereik a véleményüket is mérik. Jobb esetben az emberi szubjektivitást a természettudományok is mérni vagy standardizálni képesek. Ami álláspontjukat magara emeli,, azt „interszubjektív” nevezzük. Valójában ez azonban az egyedi szubjektivitások átlagképzésének „keveréke”. Tehát: a tudományok is szubjektívek, és az „igazságuk” legjobb esetben is interszubjektív jellegű.

Ehhez közelálló és logikus Schopenhauer álláspontja a felismeréselméletről, ami igy szól: A külvilág éppen olyan szubjektív, mint az ember. Csak alapvető és átfogó identitással tudjuk a természetet és a kozmoszt egyáltalán felismerni. A világ rendelkezik mindazzal, amivel mi, és fordítva. A világot éppen a szubjektív létünkkel és szubjektivitásunkkal tudjuk újra megtalálni. Jochen Kirchoff szerint (hasonlóan Ken Wilberhez) az összetartozás kötőanyaga az anima mundi, azaz a Világlélek. Ez a (kollektív) tudatfeletti (a Junghi tudattalannal szemben), és amiben minden egyéi lélek jelen van. Ez a „világlélek” eredetileg egy középkori alkímiai koncepció (a hagyomány szerint az „unus mundus”), amit Kepler az asztrológia hatására vonatkozóan vallott. (Kepler szerint az emberi lélek egy „veleszületett, harmonikus megérzés”, amivel érzékel. Igy értelmezi az asztrológiai aspektusokat. Az észlelés közvetője a médium, vagy az észlelés folyamata, azaz az anima mundi).

De: az asztrológiásban teljesen lehetetlen valami objektivitás?

A szellemtudományokban mindig az „objektív szellemből” indulunk ki (Dilthy és Spranger szerint, de a kifejezés tulajdonképpen Hegeltől származik). Ez az „objektív szellem” összefoglalja az emberi szellem univerzális, általános kategóriáit, hasonlóan a Plátói ideához ( vagy Jung archetípusaihoz). Platon szerint „minden tudás egy újra emlékezés”. A szellemtudományok szerint absztrakt lelki tartalmak és struktúrákról van szó (az „objektív” az „örök idea”) amelyeket konkrétan újra megtalálását jelenti (a lélektudományok kutattak pszichológia és szociális területen. Kirchoff szerint az „objektív szellem” a klasszikus zenében is megvan. Ott arche-hangnak nevezik és ezek transzcendens hangminták illetve struktúrák.)

Itt megtalálhatók a jelentős metódus béli párhuzamok az asztrológiával:

Az asztrológiai kutatás és értelmezési művészet éppen arról szól, hogy a felszín és a megjelenés mögött lévő őstípus szabályosságát, mintáit és struktúráit észleli. Az értelmezés asszociatív, ugyanakkor analógiák által vezérelt köröket, egy speciális témát vagy problémát érthetőbbé tesz. Az ide-oda változások a méta- és konkretizálás szubjektíve legyőzhető, és ennek ellenére egy „objektív” transzcendencia születik, a vizsgált pont univerzális valósága, azaz az „evidencia”. Azért érzi a horoszkóp tulajdonosa a telitalálatot, amit megért, alátámaszt és elismer, mert a „magasabb” sors és annak értelme megérinti. Az egyéni tematikája nagyobb összefüggésben tárul szeme elé. Ezt írtam 1992-ben az Asztrológia és a tudomány című cikkemben.

Az asztrológiai is azért marad fent, mert modelljeiben (a második és negyedik negyed dialektikus polaritásban van, valamint az ős princípiumok (Hold-Szaturnusz) az egyénre való két részből álló koncentráció semmi esetre sem

jelent tartós jót vagy rosszat, a tapasztalat és a tudás alapján. A szubjektivitás ( Ii. negyed) elkerülhetetlen kiinduló pont és átmeneti fázis (amiben nem szabad bent ragadni) az objektív IV. negyed felé vezető úton. Döbereiner negyedek három szintjének „feltalálása” rámutat, hogy a belső/szubjektív (az emóciók által vezérelt) cselekvés tipikus a második negyedben élő embereknél. Ez a szükséges előszoba az általános érvényű felé, és a szubjektivitás levetkőzéséhez, ami a negyedik negyedben történik. Egy személy feletti érték eléréséhez szükséges távolságot tartani a „csak szubjektívtól” és előbb „fel kell dolgozni és meg kell élni előbb a szubjektívet. A szubjektivitás zárja el az objektivitáshoz vezető utat a pszichológiában is:

Csak aki megjárta a belső „poklot”, erről világosan beszélt, kizárólag ő tud személyén kívülre helyezkedni, önmagától, szükségleteitől, élvezeteitől, szenvedélyeitől távolságot tartani, majd absztrahálni és ezzel potenciálisan objektívvé válni. Ez az „objektivitás” mindig siker és élmények átélésének következménye. A transzperszonális elméletek és módszerek és a Jungi irányvonal a pszichológiában a szubjektívtől (belső élet) függ. A „belépés” oda pszicho-dinamikus folyamatok transzcendentált eredménye. Végül az „objektívhez” ér el, amely archetípusok, lelki-mitológiai igazságok tudomásul vételét és elfogadását jelenti. Gondoljunk csak Grof trauma katedrális újraélesztésére. A humanisztikus és transzperszonális pszichológiában és annak gyakorlatában az úgynevezett transzcendencia, azaz a „Selbst” (sicc: az Ön) csak emocionálisan érhető el (Roger és Gendlins megfigyelte, hogy az érzelmi üzenetek nem körülbelüliek, az igazság belső útja egy gyorsitó, katalizátor hatás). A szubjektív lelkiség a pszichoterápiás irányzatokban elengedhetetlen ahhoz, hogy a lelki látáshoz eljussunk. A modern okkultista és mágus Julius Evola röviden igy fogalmazott erről:

Abból kell kiindulni, hogy nem ismerjük azt el, amit a felismerendő objektum gondol, hanem csak azt, amit felismer. Akkor lesz felismerés belőle, ha meg is valósítja. Innentől a felismerés egyenlő a tapasztalattal.

Ugyanez érvényes az asztrológiai tanácsadásra is: ha az ember egy kifejtés folyamán találkozik bármely objektivitással vagy személyiség feletti valósággal, akkor először egyéni, szubjektív, illetve „anamnesztikus” módon kell ezeket alkalmazni a tények és az élettörténet vizsgálatánál. A tanácsadói beszélgetés folyamán az elhangzótokat „transzfigurálni” és egyéni mítoszként kell kezelni.

Projekció

Definíció

A projekció a pszichoanalízis egyik fogalma, mely szerint a saját lelki rész tudattalanul a külvilágra vetítőik, más emberekben történik annak észlelése. Olyan, mint egy dia vetítés, amennyiben a tudattalanból származó kép, mint egy vetítő vásznon látható, és ezért az egyénen kívülinek tűnik. A projekció tipikus jellemzője a „képiség” az érintettel szemben, azaz, miközben más szemében a szálkát látja, sajtjában a gerendát sem veszi észre.

C.G. Jung idősebb korában a az asztrológiát, mint e mechanizmus működését igy írja le: a fizikai tapasztalat egy pszichés tapasztalati tény. Ezt projekciónak nevezzük, és a lelki tartalmát a csillagok konstellációjából láthatjuk.

Egy másik helyen igy ír:

Minden … állatövi jegy az ember mitológiai teremtménye. Az ember nevet adott a csillagoknak. Az Oroszlán nem úgy néz ki, mint egy oroszlán, de az ember igy nevezte el, mert a Nap abban az évszakban uralkodik, amikor a hőség elviselhetetlen, minden kiszárad, leég, és igy valóban a magasban van.

Az asztrológia projektáló alapja Jung szerint az a látvány, amit a „szomszéd ablakában látunk.”

Az archetípusok (mit projektálunk?)

Őseink tehát a belső folyamatokat „festették le”. A saját belső figuráikat és azok haladását az égbolton. Ők ott „láttak” valamit, ami tulajdonképpen az ő kollektív lelki életükből származott, azaz ősi lelki képek, az archetípusok.

Még akkor is, ha az ilyen projekciós folyamat önámítás is, a csillag mítoszokban, az ember többé-kevésbé kitalált története, de benne rejlik az általa ennek ellenére reálisan érzékelt tartalom és energia. Az égbolton lévő időminőséget, azaz jobban mondva megéli „észleli” (miközben az állaócsillagok nappal a Nap mögött egyáltalán nem láthatók), amelyek többé-kevésbé a mágia „szellemének”

Jung, a mítoszok és álmok kutatásánál megállapította, hogy minden embernek van ősi megélési és viselkedési mintázata, ami minden tudattalanban megvan és amit az ember összeállít magának. (Az archetípusok és a kollektív tudattalan van valamennyi szubjektív lelki folyamat mögött. Az „objektív psziché” minden további nélkül hasonlítható a lélektudomány „objektív szelleméhez”).

Az archetípusok szinte születés előtti időkből belánk ivódnak, vágyak és az emberi psziché ösztönös „szervei” (amelyek belső lelki életünket „szervezik”). Ezért van leginkább absztrakt formájuk, „üres sémájuk” , amivel tartalomvilág nem vagyunk tisztában, és először csak az életben érezzük. Külső megjelenési formája változó. Egy archetipikus minta kisugárzása és specifikussága egyénenként és kultúránkként eltérő (lásd az úgynevezett „hősök harca”). Az emocionális folyamataink törvényszerűek: az archetípus tehát dinamikus és nem statikus. Metafizikai leírása hasonló Platón ideájával, azonban az árnyoldalra nem nézünk és mindent „tisztának”, „jónak” vagy „rossznak” ítélünk.

Az archetípusokat az egyén úgy éli meg, mintha azok az énjétől függetlenül keletkeztek volna, legyen az elragadó, cselekvést elősegítő vagy félelmetes, többé kevésbé a „mágia szellemének” vagy a primitív pszichológia önállóan működő figurái lennének (pl. imagináció). Ezek polárisan „jók” vagy „rosszak”, „fenyegetők” vagy „segítők” és nincsenek határozott kontúrjaik (mindig önmosdatás vagy önfelmentés az egyén részéről). Kifejeződé-e és a tudatba jutása, – éppen úgy, mint az asztrológia ősi elveinél, szimbólumokkal történik. A valódi, élő szimbólumok Jung szerint valamit elindítanak. Ezek a libidó pszichés katalizátorai és transzformálói (lelki energiák). Működésükhöz szükséges, hogy a szimbólumok emocionálisan megérintsenek, de mindenek előtt világos értelmük kell legyen a ki nem mondottról (például titkokról). Ezért ezek átvitele az asztrológiába, a maga szimbólumaival tökéletes, és ezeket értelmezni lehet.

Mélypszichológiai szempontból a planéták és az állatövi jegyek univerzálisan is állandók az emberi lélekben, még akkor is, ha különböző kultúrákban más nevet viselnek. Az asztrológiában a múltban és a jelenben is hatalmas kollektív lélekképek vannak, amelyek természetesen nem kötődnek pszichikai értelemben csillagokhoz! Például Jung alaposan megvizsgálta az alkímiát és annak változásait a laboratóriumában. A tudattalan, azaz a kivettető, a saját lelki tartalomban és belső folyamataiban is megjelenik (a retorta történéseket erősen érzékelhető hatások kisérték). A „megfigyeltek” és az ő lelki tapasztalatuk tudattalan folyamata és eredménye, amelyeket nem ritkán asztrológiai szimbólumokban fogalmaztak meg helyesen, anélkül, hogy egy pillantást is vetettek volna a csillagos égre!

Kepler és az archetípusok

Az „archetípus” fogalma már Keplertől származik, asztrológiai értelemben, azaz kerek háromszáz évvel Jung előtti időkből. A püthagoraszi és neo-plátói hagyomány állitásaiban Kepler geometriai kapcsolatot látott, különösen a naprendszer interplanetáris kapcsolataiban, mint „Isten gondolata”. A logosz alapján szerinte ott a „geometriai teremtés”, ami azonos a „kozmosz archetípusaival”. A barokk gondolkodásmód és teológiai szintképző elképzelés a császári matematikus szerint „Isten hibát követett el a geometriában, teremtéskor, amikor maga képére alkotott embert teremtett. Szerinte a geometriai harmónia a jó ősképe, nemcsak zeneileg, hanem asztrológiailag és pszichológiailag is:

„Minden él, amíg harmónia van, és minden elmúlik, ha annak vége.”

Történelmileg az „archetípus” fogalma a hellenisztikus, illetve a gnosztikus gondolkodás szüleménye. A koncepciót Agrippa és Paracelsus fejlesztette tovább. Kepler tovább terjesztette és C.G. Jung további felismerési koncepcióját felismerés elméletekkel gazdagította. Szerinte az archetípusok a veleszületett formai fogalmak felismeréseink kincse. Számára a felismerés azt jelenti, hogy valamit elismerünk, – teljesen platóni értelemben, – „ a külső felismerés kapcsolatban áll a belső ideával” (egy őskép felismerésének materiális formája hasonló az ősnövény fogalmával, ahogy később Geothe mondta).

Az „archetípusok tehát Kepler szerint a kozmikus rezonancia korábban létező jelzői. Az ember ezzel születik, és ez nem „tabula rasa” , amikor a világ fényére pillant. A szellem és lélek (az isteni) ideája a születés előtt úgy hat, mint egy paradigma (ez megfelel Kepler archetípus fogalmának). Az archetípusok számára, mint később Jung számára is „üres” formák, sémák, amit az egyén a saját életével és annak tartalmával kell feltöltsön. Ennek megfelelően az asztrológia nem „partikulártis” (részletes egyediségek), hanem „általánosság” (rendszerezett tipizálással), tehát nem egy konkrét, hanem általános dolgokról szól. Tehát az égi számösszefüggéseket szimbolikusan földi adottságokra vonatkoztatja, és nem szó szerint.

Ezért nehéz „specifikálni” az előrejelzésekben (amit az asztrológiai nem szívesen tesz, sokall inkább a született személyiség és az ő pszichológiai tulajdonságairól szól.

Asztrológiai szimbólumok használata a születési horoszkópon kívül

Az élő orákulum

A horoszkóp egy továbbra is ismeretlen elődje (amiről első sorban Thomas Schäfer szól) a mezopotámiai máj-horoszkóp. Ez a jövőbelátás eszköze volt (istenek kérdezése az ő akaratukról), amely, mint minden más orákulum, amely a mindig aktuális értelmet és időminőséget árulja el. Egy frissen vágott bárány máját vizsgálták „omnia” szempontjából (isteni jel, mai hasonlója a kéményseprő, mint szerencsehozó, vagy a szerencsétlenséget hozó fekete macska). A máj vizsgálatához jós sémát alkalmaztak, de ami még nagyon messze volt a hellenisztikus asztrológiai modelltől. De már ismerték a négy sarok felosztást (égtájak/negyedek). A kelet a felszálló pont volt , az aszcendens és a nyugat a deszcendens, tehát a fő horoszkóp sarkokat éppen úgy értékelték, ahogy későbbi évszázadokban. És igy adott jelzést a máj az élet csúcsairól és völgyeiről a csillagvilágból (bárány) anélkül, hogy a konkrét égboltra pillantottak volna.

A kirológia

Az, hogy a csillagászati alap az asztrológiai számaihoz nem feltétlenéül szükséges, és annak kifejtéséhez sem, mutatja a tenyérjóslás. A planéták és állatövi jegyek ott vannak: „csúcsot” vagy „völgyet” a vonalak, a ráncok, és a „balhét, a gyűrűt” az egyénre vonatkoztatják. Ezek a jelek a tenyérjósnak megközelítőleg hasonlók az asztrológiaiakhoz (lásd: Gertrud Hürlimann: „A tenyér olvasása megtanulható”).

A belső asztrológia

Richard Grossinger a „ Belső asztrológia taoista rendszere” (Az ember éjjel és nappal) című művében egy régi kínai forrást idéz:

A csillagnézés… a csillagot úgy találod meg, hogy az ujjhegyeddel nyomod a szemsarkot mindaddig, amig bicsaklik, amig a csillagok meg nem jelennek. Ez azonban nem egy másik közönséges égbolt. Jóslat szempontjából még mindig az az égbolt. Shih K’uang ajánklotta ezt Ping hercegnek, amikor az ég beborul és megjelenik (a külső) csillag láthatatlanná válik. Továbbá felhívja a figyelmét arra, hogy Alcor még mindig itt van, mint segítő csillag, de mér nem a Nagymedve közelében.

Ez a mi fülünknek különösen hangzana, de az alkímia, a máj-jóslás és a tenyérjóslás bizonyíték arra, hogy az asztrológiai szimbólumokra való asszociálásnak nem feltétele, hogy a külső csillagállásokat nézzük.

A horoszkóp egy modell

A horoszkóp ábra, egy az ember általfabrikált, csaknem „kitalált” modell. (Ez azonban nem jelent semmit, mert inde elméleti építményre igaz: „A metametikai felismerések is szubjektívek é nem bizonyíthatók”- jegyezte meg Rudols Steiner). A horoszkóp egy „idealizált égi vázlat ás soha sem volt reális kép (egy az egyben). A kozikus összefüggések képe, gondoljunk csak az eltérésekre (tropikus) állatövi körre és az állócsillagok háttérre, vagy a stilizált egyenlő házakra (ekliptika helyett), amely a deklinációt és a szélességre, amit zárójelbe tesz (nem a planéták „valódi” állását mutatja, Neubäcker szerint). Vagy ritmikus kiváltókat Döbereiner meghatározza, miközben Huber az életórát, többen a direkciókat és progressziókat alkalmazzák. Közben egyikük sem de facto csillagászati alapon, sőt, egyesek az időben visszamenve (például a szimbólum, hogy 1 nap = 1 évvel). A házcsúcsok és a csomók (holdcsomó. planéta csomók) valójában képzeletbeli metszéspontok, és semmilyen materiális tartalmuk nincs. Természettudományos értelemben kauzálisan működő alapok.

Minden természettudományos és kauzális logikának ellentmondó, hogy egy speciális pillanatra felállított képlet, a születési horoszkóp vagy egy szolár a mágikus hermetikus törvény szerint nagy jelentést kap: „amint fent, úgy lent”, és ez egy évre, akár egy egész életre érvényes lehet. A horoszkóp ábrája egy ideál-tipikus rajz. Semmi köze a konkrét megfigyelhető fizikai valósághoz. A benne szereplő szimbólumok szellemtudományos eszközök, a rendet és értelmet ad a tendenciózusan érthetetlen, kaotikus világban.

Összefoglalás

Az asztrológia tehát „csak” szubjektív, és csak egy projekció”? Az asztrológia az emberiség által évezredekkel ezelőtt megalkotott differenciált szellemi módszer az időminőség leírására és megértésére. Egy megfejtő kód az adott időpontban az aktív mítoszhoz és archetípushoz. Ebben az „idő” semmi estre sem fizikailag (lineáris, kvantitatív) értendő, nem üres és közönséges edény, amelybe belefolyik „bármi”. Ellenkezőleg: ritmikus és ciklikus, értelemmel teli folyik bele, értelmi-másállapot, egy transzcendens, határtalan raktár. Ennek tartalma minden pillanatban egy másik formában „születik újjá” és manifesztálódik.

Az asztrológiával kapcsolatos nagy félreértés, ami a legnagyobb kritikusok vagy kívülállók tévedése, hogy a horoszkóp faktorait és a „ csillagokat” szó szerint és konkrétan nézik. Az asztrológiai a csillagos eget kiinduló- és vonatkoztatási pontnak használja a világ leírásához és annak értelme megértéséhez. A módszer rendszer a dolgok mögötti valóság megértéséhez. Az asztrológiai modellnek nincs szüksége űrhajóra, elfogadott hatásmechanizmusokra, sem helyszínre, mert ezek nélkül szellemileg és materiálisan egyformán hatóerő.

Az asztrológia (szimbólum -) nyelv szubjektív embernek, hogy megértse önmagát és a világát. Szimbolikája működik, -mint minden pszichével összefüggő – a projekció útjának elhagyásában. Közben vezet a kollektív, csaknem inter- szubjektív lelki mélységből a kozmosz lelkéhez” való eljutásában. A „fent” és „lent”-ben, a külsőben és belsőben egyensúly megteremtésének alapja az a koncepció, „hogy minden előre elrendeltetett” és a születés pillanatában ez az emberre tipikussá lesz. Ez az ősi Uroborosz mágikus koncepció, amelynél a kígyó a saját farkába harap, és ekkor elkezdődik egy fejlődési folyamat, amelyben az elválaszthatatlan történések láthatóvá lesznek.

Ilyen pszichológiai magyarázatot a materialista természettudomány ( amelynek csak a fizikailag mérhető a mérvadó) éppen úgy kételkedéssel fogad, mint a kreácionista és a spiritualista (akinek minden dolog teremtője a szellem).Ma a lélekről úgy beszélnek, mint értéktelen és hanyagolható (csak a fizikailag mérhető számít), pedig valójában az emberről szól, és arról, amiben a nemzésünkkor „megállapodtak”. A lélek egy különleges követitő a test és szellem között. Ennek alábecsülése nagy hiba. Gondoljunk csak pszichoszomatikus hatalmára és hatására!

Források:

Bessler, Heinrich, Das magische Weltbild der Astrologie, in Unicorn I u. II, Bonn 1982
Kirchhoff, Jochen, Räume, Dimensionen, Weltmodelle, Kreuzlingen 1999
Niehenke, Peter, Kritische Astrologie, Freiburg 1987
Jung, Carl G. und Pauli, Wolfgang: Naturerklärung und Psyche, Zürich 1952
Schäfer, Thomas, Vom Sternenkult zur Astrologie, Solothurn 1993
Vetter, Richard, vier weitere erkenntnistheoretische Artikel zur Astrologie unter http://astrologix.de/astroInfo/erkennt/erkennt.htm, 2001
Voltmer, Ulrike, Lebenslauf und astrologische Konstellationen, Sandhausen 2003

Képek:
Spiegel/Projektion: Image by beate bachmann from Pixabay
Wegweiser und Quanten-Auge: Images by Gerd Altmann from Pixabay
Projektion Mythos: Image by DarkmoonArt_de from Pixabay
Leberorakel: Lokilech, CC BY-SA 3.0 , via Wikimedia Commons

A szerző:

Richard Vetter

1958.12.26-án született. A Heidelbergi Egyetemen tanult pszichológiát és 1984 magiszteri kinevezést.

1973-ban kezdett foglalkozni meditációval és a „New Age”-el (később Indiába és Amerikába utazott). 1981 óta foglalkozik ezotériával és asztrológiával (Dethlefsen és Döbereiner) és 1983 óta Carl Jung pszichológiával. 1985 óta különböző asztrológiai lapokban publikálja irásait. 1989-ben megjelent első könyve, majd 2009-ben (Astro-Analyse). Ezt az AstrroWiki adta ki.

Fordította: Bertalan Éva, 2021.augusztus